András | Károlyi-kert

˝Újságíró vagyok, és gyerekkönyveket írok. Sokáig nem szerettem Pestet, hamar elvesztem benne. Amikor a lányom kicsi volt, vidéken éltünk: otthon, a kertben együtt locsoltuk a füvet, hintáztunk az öreg körtefán, és külön szóltunk a részeg pillangóknak, ne jöjjenek, mert az mégsem járja, hogy kérdezés nélkül egy ilyen apró vállra szálljanak. Meg különben is, nekünk már akkor voltak ellenségeink: a vad muslincák. Az a kert tele volt titokkal. Volt benne löszfalba vájt, kicsi barlang, hatalmas létra, amelyen fel lehetett mászni a felső kertbe, oda néha betévedtek a kóbor kutyák, menyétek és más varázsos, mesés lények. Elköltöztünk, többé nem volt szín, fű, hinta, néha otthonosabban éreztem magam a távoli határ falvaiban, ahol ásott gödrökben guggolva figyelik a fináncot a csempészeknek segítő helyiek, vagy a menekültszállások lakói között, a parlamentben, a falu harangozója, a csaknem százéves Veronka néni lekvárfőző üstje mellett. Kerestem a helyem a tanyavilág finom illatú olajfái alatt, ahol az utolsó magyar lovas postás kordéján utaztam, vagy abban a pálinkás községben, ahol az első vidéki lottónyertes családot pusztította el az ital és a nagy gazdagság. Aztán rátaláltam erre a kertre. Szeretem a zöldjét, pirosát, kékjét, csendjét, zsivaját. Tőle Pest kisebb, barátságosabb lett, csak ha én akarom, akkor veszek el benne. Lányom azóta felnőtt. Volt, hogy eljött ide velem. Itt otthon vagyok. Végre.˝

2016. augusztus 01.

 

Megosztás
KövetkezőElőző
 
X