Anikó | Fehérvári út

 

Amikor négyéves voltam, ölembe vettem egy könyvet, és elkezdtem magamnak mesélni. A szerelő bácsi pedig, aki épp nálunk volt, nem győzött dicsérni a szüleimnek, amiért ilyen fiatalon tudok olvasni. Nem akarta elhinni nekik, hogy fejből szövöm a történeteket. Így kezdődött a mesék és a mesélés iránti szeretetem. Majd megszületett az öcsém, és onnantól fogva már nem magamnak, hanem neki találtam ki furcsa kalandokat vonatokról és macskákról. Az első spirálfüzetes meseregényemet is neki írtam és olvastam fel. Az írás, mesélés – mondhatni – a szenvedélyem, a munkám, vagy inkább a lételemem. Magyartanárként végeztem, újságíróként dolgozom, 2016-ban pedig megjelent az első ifjúsági regényem, Az osztály vesztese, amely az iskolai bántalmazás témáját járja körbe. Szerettem volna, ha minél több gyerek, szülő, pedagógus bepillanthatna abba, mit is érez egy áldozat és mit egy bántalmazó. Mi vezet valakit basáskodó szerepbe, és hogy lesz valakiből az osztály vesztese? Mit élhet meg, akire rásütik, hogy stréber, buta, verekedős, kövér, gyáva vagy rossz? A történet azokból az élményekből született, melyeket tanárként tapasztaltam. Tíz diák egy napjába, gondolataiba láthatunk bele, akik – legyenek bármennyire okosak, bátrak vagy épp kiskirályok az osztályban – egy adott helyzetben, pillanatban mégis mind azt érzik: belőlük is lehetne vesztes. Ez egy szomorú, ijesztő téma, mégis azt remélem, aki olvassa, megélheti, hogy nincs egyedül, hogy nemcsak vele történt/történik hasonló, és azt is láthatjuk: sokszor a tettes sem örömében veszi fel a szerepét. Minden gyereknek segítségre, elfogadásra és szeretetre van szüksége, akár mondja, kéri, akár titkolja, vagy elutasítja.

 

2017. február 10.

 

Megosztás
KövetkezőElőző
 
X