Anna | MüPa

˝Táncolni 5 évesen kezdtem el. Pontosabban művészi tornára írattak be a Budai Táncklubba. De korábbról jön a szerelem, két és fél évesen valami magabiztos elgondolásból édesanyámék elvittek az Erkelbe a Diótörőre, s én lenyűgözve figyeltem az egereket, akiket Marika álmodik. A büfében már állítólag utánoztam őket, így ugrabugráltam. Szerelmes lettem. Olyan expresszív volt, hogy többet nem tudtam és nem is akartam elszakadni tőle. A mai napig erre fogok mindent magamban, ha koreografálásra kerül a sor: legyen ereje, olyan, amilyen hatása rám az egereknek volt! A technikát fontosnak tartom, de nem annyira, hogy brillírozással fedjük el azt, amit mondania kell a testnek valójában: ki az ember, ki EZ az ember, állat, vagy virágcserép, akit el kell táncolni épp? És ezt minden erővel kell kifelé küldeni a testéből a táncosnak. Egymásnak, nézőnek, de magának is. Amikor én voltam, vagy vagyok a színpadon táncosként, ez mozgat mindig: mindig bele akartam halni, akkora erővel akartam dolgozni, hogy meghazudtoljam az ember önmagáról gondolt határait. Az én gondolatom az, hogy egy jó táncos igényes a testére. Edzi, hagyja pihenni (bár ez a mi munkánk jelenlegi keretei között aligha valósítható meg teljesen), jól tartja, jó táplálékkal, friss levegővel, kultúrával. És ez a test, ez a boldog, jól képzett emberi test akkora energiákat fog tudni mozgósítani, hogy maga a táncos se fogja fel talán, mit művelt. Volt ilyen furcsa élményem. Amikor – nem sokszor, de – kipihentebben jöttem le a színpadról. Mintha csak jeleztem volna az előadást. Nem remegtem. Nem volt semmi. Csak izzadt voltam, de talán az se olyan nagyon. Nagyon megijedtem: nem vettem észre, és most ellötyögtem egy előadást? Ebbe bele kellett volna halnom. Máskor ilyenkor nem állok a lábamon. Mi történt? Rettegve kérdeztem meg a koreográfust, vagy valakit, aki látta, és ismer: ez most egy semmi volt, ugye? És az értetlenkedő tekintet mellett ennyit kaptam csak: jobb volt, mint valaha. Erősebb, dinamikusabb. Nem is érti, miért, de most valahogy tényleg igazán jól ment. És akkor megszületett a túlfárasztott tudatosság elmélete az agyamban (nyilván nem létezik így kimondott formájában, azért én csak hiszek benne, így, hiszen így fogalmaztam magamban, amikor átéltem, s így hatott, amikor láttam máson). A táncos képes arra, hogy annyira a sajátjává tegye a mozgást, a szándékokat, a kapcsolódó energiákat, hogy egy adott, minden-mindennel-jól összefüggő állapotban egész egyszerűen kiszakadjon az érzékelő rendszerének folyamatosan pirosan villogó fényéből, és átússzon egy előadáson. Már egyáltalán nem kell eszébe jutnia, hogy mi a következő momentum. Tökéletes flow-állapotba kerül. Ha ilyet látok, megkönnyezem. Ha velem történt, akkor is. Azért keresem a határokat, mert tudom, hogy ami azon túl van, azért kell csinálnom ezt a szakmát. Az én csodáim ott várnak rám.˝