Emese | Szentlélek tér

˝Sokáig kerültem Budapestet. Még külföldre is hamarabb elmerészkedtem, mint ide. Féltem, hogy egy hangya leszek ebben a városban és a mákdarálóban végzem. Vidéken nőttem fel, gyerekként két dolgot lehetett nyári munkaként csinálni: vagy elmentél kukoricát címerezni, vagy piócát gyűjteni a kanálisból, amit aztán olcsó pénzért felvásárolt a helyi, gyógykozmetikumokat gyártó cég. Ha végigmentél az utcán, nagy eséllyel lepottyantott egy gólya, mert minden második villanyoszlopon volt egy fészek. Nagyon szerettem itt gyerek lenni, de mégis nehéz romantikus nosztalgiával beszélni Balmazújvárosról, valahogy mindig keveredik bele egy kis keserűség. Amikor először Budapestre költöztem a mesterszak miatt, kétsaroknyi út megtételéhez is telefonos segítség kellett és kényszeresen magas sarkú cipőkben jártam, hogy kompenzáljam a kisebbségi érzéseimet. Ez azóta elmúlt. „Elpestiesedtem”: már ösztönösen névelőt teszek a keresztnevek elé (sajnos), és lapos cipőben is kimegyek az utcára, sőt. Először akkor kerültem közelebbi kapcsolatba Budapesttel, amikor lett egy külföldi barátom, aki már jó ideje itt élt, és jártas volt a pesti éjszakákban - és nappalokban. Az ő szemével nézve döbbentem rá, hogy milyen csoda város ez, ahol a keleti, a balkán és a nyugati kultúra összefut. Azóta sok helyen laktam a Népszínház utcai legendás művészalbitól kezdve menő budai környékig. Nem féltem sehol, mert az egyedüllét egy idő után felszabadító és bátorságot ad. Jelenleg kulturális újságírással foglalkozom és még soha nem voltam annyira közel a „tűzhöz”, mint most. Minden és mindenki – még a legnagyobb művészek is elérhető közelségben vannak, mert emberek. Most már annyira nem nagy Pest, hogy szinte kicsi.˝