Erika | Wesselényi utca

˝2010-ben kaptam az anyukámtól egy Panasonic kompakt fényképezőgépet karácsonyra, ami meg is van a mai napig. Akkor még nem volt annyira szokványos a telefonnal való fényképezés, és ő kitalálta, hogy ez nekem biztos jó lesz. Előtte tényleg soha nem volt fényképezőgépem, nem is volt olyan ambícióm, hogy fotózzak. Először nyilván szórakozásból kezdtem képeket lődözgetni. Aztán, ahogy megosztottam a képeket az ismerőseimmel, nekik eléggé tetszettek. Az egyikőjük meg is keresett, hogy nem akarnék-e neki dolgozni mint fotós. Persze, mondtam neki, hogy tök jó ötlet, de én nem vagyok fotós, nincs profi gépem se, szóval nem hiszem, hogy ez menni fog. Erre adott kölcsön egy fényképezőgépet, hogy gyakoroljak. Én pedig gyakoroltam. Elkezdtem fotózni koncerteket, és Slam Poetry-t a Mika Tivadar Mulatóban, először csak magamnak, aztán itt ragadtam mint fotós és sajtós. Illetve a Slam Poetry eseményeinek nagy részét is én fotózom azóta hivatalos fotósukként. Annyira beleszerelmesedtem ebbe az egészbe, hogy akkoriban minden szabadidőmet a fotózással töltöttem. Persze meg kellett tanulnom az alapoktól, az hogy mi a záridő, vagy a fehéregyensúly... semmit nem tudtam. Ha előtte valaki egy évvel azt mondja nekem, hogy fotózással fogok foglalkozni, akkor valószínűleg kiröhögöm. Régebben színésznő voltam  a Mozgó Ház Társulásnál, és a Pont Műhelyben, utána elkezdtem angolt tanítani, amit a mai napig csinálok. Emellé kerestem valami kreatív dolgot, pont elfogytak már a színházi munkák, és éreztem, hogy kell valami helyette. Akkor sodródtam bele a fotózásba. Mondhatni sorsszerű volt. A fotózással minden a véletlenen műve, az hogy Párizsban volt kiállításom, az is úgy jött össze, hogy elkezdtem fotózni pocsolyákban tükröződő képeket, amik annak ellenére, hogy rengeteg pénzt költöttem a profi fotós felszerelésemre, telefonnal készültek. Ezzel párhuzamosan elkezdtem gyűjteni vicces történeteket, amiket a villamoson hallottam. Sokat bkv-zom, régebben még többet utaztam a városban, és valahogy mindig szembejöttek velem érdekes történetek. Aztán egy idő után elkezdtem ezeket tudatosan figyelni. Azt élvezem benne, hogy valakinek belehallhatok az életébe. Az a legjobb, ha nemcsak vicces az a pár pillanat, hanem van benne mélység is. Azok a legjobb történetek. Ezeket én persze formába öntöm aztán, nem feltétlenül szó szerint úgy hangzottak el, ahogy végül leírom, de azért nagyjából. Ebből a kettős dologból alakult aztán ki, az a sorozat, amit először a Csili Művelődési házban állíthattam ki, és ezzel egy időben lettem beválogatva vele az Index Nagykép galériájába is, ami aztán a párizsi kiállítást hozta meg. A Csiliben lévő kiállításra a szövegekből felvettünk egy hangjátékot, amit kis rádiókon lehetett hallgatni. Egy 1W-os rádióállomást hoztunk létre Dávid Ferenc (Tilos Rádió) segítségével, és ha a telefonoddal rámentél a frekvenciára, akkor akár azon is tudtad hallgatni a történeteket. Aki Párizsba meghívott, ő az indexes cikket látta. A V4-ekből (Visegrádi országok) delegált minden ország egy fotóst és én voltam, aki Magyarországot képviselte. A legjobb az volt abban az utazásban a kiállításon kívül, hogy épp szeptemberben mentem, amikor már a fák kezdenek színesedni, de még jó az idő. Nagyon szép volt a város, pont olyan, ahogyan az ember elképzeli Párizst. Én most voltam először, és elég sok mindent sikerült bejárnom az öt nap alatt, amit ott töltöttem. Az egyetlen dolog, amit nem lehetett végigjárni, nem csak azért, mert hatalmas, hanem mert az ember képtelen annyi dolgot befogadni, az a Louvre. Meg nagyon sok az ember, akik a képek előtt tolonganak, hogy telefonjaikkal lefényképezzék azokat, a Mona Lisához például képtelenség volt odaférni a sok szelfiző látogató miatt. De azért ott is láttam jó pár érdekes dolgot, főleg a kevésbé népszerű részeken.˝