Erni és Márk | Kazinczy utca
Márk: “Először ‘99-ben jártam Indonéziában. 2000-ben voltak az első demokratikus választások, és egy fundamentalista kormány került hatalomra, akik elüldöztek minden külföldit. Utána 2013-ban azzal a szándékkal mentem ki, hogy el kell hagynom Magyarországot, mert úgy éreztem, megfulladok. Gondolkodtam, hogy a maradék 198 országból melyikbe menjek, és jött az ötlet, hogy Lombok szigetén hotelt kéne csinálni, merthogy épül a nemzetközi reptér, satöbbi. Aztán ez végül is nem jött össze, de ennek kapcsán kerestem építészt, így találkoztam Ernivel, aki Lombok szigetének legmenőbb építésze, és aki az első találkozás alkalmával a nyakamba hányt. Igen, ez nem vicc. Ki kellett mennünk egy helyszínre, ahová akkor még nem vezettek utak, így hajóra szálltunk, és azt tudni kell, hogy az óceán közelében élők nagy része nem kedveli ám a vizet, sokan bele se mennek, irtóznak tőle, és Erni sem igazán tud úszni, tehát hajóval kint menni a vízen neki egy halálfélelem volt. Aztán meggyőztük, hogy legalább nézzen szét egy búvárszemüveggel, ha ott fogunk dolgozni, és akkor nyakon hányt. Ilyen volt a mi első találkozásunk. Aztán újabb isteni jel: én beteg lettem, és a felépülésem után mentem a fővárosba, Mataramba vásárolni, amikor egy elég masszív földrengés jött, az emberek leállították az autóikat, kiszaladtak a házakból, én azt sem tudtam, mi van. Álltam egy üzlet előtt, és Erni pont ott állt meg, kiszállt ő is a kocsijából, és amikor megláttuk egymást, beszélgetni kezdtünk, ő pedig mondta, hogy igyunk akkor már valamit. Telefonszámot cseréltünk, találkozgattunk. Utána sokáig voltunk együtt, ami ott szokatlannak számít, hogy házasságon kívül történik mindez. Én még itthon úgy döntöttem, hogy nem igazán akarok megházasodni, de mivel kint az együttlétünk másként nem volt elképzelhető, így végül is úgy döntöttünk, összeházasodunk. Kint a nemi szerepek, és a társadalom szerkezete persze egészen más.”
“Említetted, hogy “szűk, családi körben” zajlott mindez…”
“Igen, pontosan így volt. Ernivel abban állapodtunk meg, hogy nem kell nagy hajcihő. Mondta, hogy az ő családja megszervez mindent. Eltelt egy kis idő, és utána szólt, hogy minden jól alakul, és hogy az esküvőhöz előirányozva szükség lesz 20 millió rupiára. Ez elsőre soknak tűnt, amikor számolgatni kezdtem, mert arra gondoltam, hogy a szűk családi kör legfeljebb 30 ember jelent, és ez a pénz akkor fejenként 20 kiló húst, meg vagy 50 kiló rizst és zöldséget jelentett volna, és amikor kérdeztem, hogy hogy is van ez, akkor Erni elkezdte sorolni, hogy kik azok, akik biztos eljönnek az esküvőre, unokatesók, ezek és ezek a rokonok, szóval nagyjából 500 ember lesz jelen. Gyakorlatilag az egész falu egy ünneplő övezetté vált, a fejükön hozták a különböző dolgokat, volt polgári, muzulmán és egy tradicionális esküvő. Igazából azon ment a vita, merthogy ott ugye különféle kasztok vannak, hogy én most melyik kasztba is tartozom. Volt, aki amellett érvelt, hogy ez kaszton kívüli esküvő, vagyis a legalsó kasztba tartozó, volt, aki azt mondta, hogy az európaiak mind a legmagasabb kasztba tartoznak - merthogy a felmenőim közt van építész, nyelvtanár, szóval értelmiségiek. Be kellett tehát hogy fogadjanak a közösségbe, és egy nagyjából 500 éves lontár fából készült dobozt hoztak, amiben különféle réz pénzeket tologattak, és aztán egy szertartás után kijelentették, hogy attól a naptól fogva én is szaszaknak minősülök.”