Farkas | Krak’n Town

„Amikor egy orosz számítástechnikai cégnél dolgoztam, és mint egyedüli angol-tudó tartanom kellett a kapcsolatot a fővállalattal, vagy más orosz és szerb ügyfelekkel, akkor mindig „Mr Fárkász-ként” kerestek. Annál rettenetesebb, mikor egy orosz vagy cseh elkezd angolul beszélni, nincs. Most egy raktárban dolgozom, de voltam például filmszinkron-dramaturg is, ahol voltak elég extra pillanatok. Az első munkám egy orvosi műsor volt, ami többek között az ánuszfehérítésről szólt, de egy ideig a Teresa című dél-amerikai, talán argentin sorozat epizódjainak is írtam magyar szinkront, amiben az volt a nehezítés, hogy a képhez a hang spanyol volt, a leírt szöveg pedig az angol fordítása. Nos, amikor egy szereplő hosszan hadarva beszél spanyolul, az angol szövegben pedig csak annyi szerepel, hogy ˝Yes, I do!˝ az leizzasztja az embert, hogy most akkor mit is találjak ki ide. Megesett az is, hogy egy Dubaiban játszódó vetélkedő műsort kaptam, ahol két, építészekből és vállalkozókból álló csapat - egy angol, egy amerikai - versengett. A nyertes megtervezhette egy sejk - Al-Fahim, ˝az alfahím˝ - felhőkarcolóját. Itt nehezítésképpen az angol és a magyar szöveget is meg kellett írni, és áldom a védőangyalaimat, hogy nem én kaptam azt az epizódot, amiben behoztak egy indiaiakból és pakisztániakból álló társaságot, ugyanis ahogy ők angolul beszélnek, az szinte teljesen érthetetlen. Voltak a repertoárban nagyon rossz játékfilmek, az egyikben kígyók szabadultak el egy tengeralattjárón, de szerencsémre kaptam néhány érdekes természetfilmet is. Aztán fordítottam egy-két útikönyvet, amiket viszont kimondottan élveztem, bár annak is meg volt a maga nehézsége. A National Geographic Traveller sorozatának Hawaiiról szóló részét rendkívül élveztem, de az ott felsorolt növény-, és állatfajok nagy részének például nem igazán találtam a magyar nevét, így kénytelen voltam az angol nevet magyarra fordítani. A New York és az Argentína kötet is kapcsolódik hozzám, de bevallom, Argentínát érdekesebbnek találtam.˝

˝Melyik a legextrémebb cuccod?˝

˝A legutóbbi koncertemre nagyon jó kis szettet hoztam össze, csináltattam Bőregérben egy armour szerű, vállvédőt bőrből, két hevederrel, tetettem rá három fogaskereket rangjelzésként, és egy félszemüveget vettem föl hozzájuk. Aztán van latex csepszem, szegecses szájmaszkom (és egy felső részénél hiányos nadrágom). Kicsit domina vagy szadomazo szettnek is beillik, de általában úgy választok ruhát, hogy utcán is hordható legyen. Koncertekre persze mehetnek a feltűnőbb cuccok is. Egyébként nagyon kényelmesek. Az első fekete darabot, ami még nem számít persze extrémnek, mikor bekerültem  a Noa Rock-ba, a frontcsaj, Noémi adta, egy kinyúlt, fekete rövid gatyát, ami háromszor nagyobb volt nálam. Dobolok már elég régóta, de mindig kényelmes ruhákban csináltam, nem érdekelt annyira, hogy nézek ki. Ez amúgy abból is jött, hogy az egyik zenekarommal az volt az alapelv, hogy ne a külsőnk alapján szeressenek minket, hanem azért, amit csinálunk. Noémi találta ki azt is, hogy vörös legyen a hajam. Aztán a zenekaron keresztül ismertem meg Kapuszta Krisztát, aki például a Pokolgépnek és a Paddy and the Rats-nek is csinálja a ruháit, szóval ő készítette az első nadrágomat, ami oldalt fűzős, enyhén steampunk beütésű. Az van most is rajtam.˝

˝Mióta dobolsz?˝

˝Már általános iskola végén megalapítottuk az első zenekarunkat. Ez nagyjából úgy nézett ki, hogy mindenkire kiosztották a posztokat, és rám a dobolás jutott. Magamtól lehet, hogy nem is lettem volna zenész. Bár volt egy idő, amikor nagyon sokat voltam otthon, magántanuló voltam gimnázium 3. osztályától, és akkor kaptam életem első Cubase programját egy floppy lemezen, és azzal írtam zenéket. Imádtam a szimfonikus hangszerelést. Más zenei kötődésem 8 évesen kezdődött, amikor elküldtek zongorázni, de utáltam. Kiderült, hogy nincs hallásom, szóval a dobolás tökéletes nekem J Jártam is félévig tanárhoz, aki elmondta az alapokat, aztán autodidakta módon tanultam tovább, mert lusta voltam kijárni hozzá, meg a gumilapozást is utáltam. Mostanában jövök rá, hogy kéne. Anyukám második házasságából született egy öcsém, ő is elkezdett dobolni tanulni, és egyszer mikor kint jártam náluk elvitt a dobtanárához. Gilby Clarknak hívták, azóta sajnos már meghalt, egy Dél-Afrikai jazzdobos volt, és ő mondta, hogy rosszul fogom a dobverőt. 15 évig saját technikával ütöttem a dobokat. Az ember mindig változik, mindig ér annyi impulzus, ami formál. Most, ami biztos, hogy dobos vagyok, aki szereti a rock zenét, a heavy metalt, grindcore-t, de mindent nagyon szívesen játszik. A stílusomat emellett nagyjából sikerül kifejezni azokkal a szettekkel, amit hordok. Lehet, hogy 5 év múlva tök máshogy fogok kinézni, de most így érzem jól magam. Negatív jelzéseket sem kaptam az emberektől, viszont pozitívat igen.˝