István | Kossuth tér

“Tele voltunk elszántsággal, az egész város egy eufórikus hangulatban volt. Ott voltam a Sztálin-szobor ledöntésénél, és a itt, a Kossuth téren is 25-én, amikor a lövések eldördültek. Akkor ez a hely, ahol most ülök, persze máshogy nézett ki; volt itt egy földhányás, mögéje bújtunk be, mikor a lövések föntről elkezdődtek. A Nádor utca elején állt egy tank, a csöve befelé, a tér felé nézett. Nem volt más megoldás, ide bújtunk be, hogy ne találjanak el, akkor ez a fasor is más volt, de talán van olyan fa, ami már akkor is itt állt. Az egész úgy történt, hogy mi kimentünk tüntetni a Parlament előtti részre, ott is tankok álltak, és egy sorozatot oda lőttek, azt hiszem, az egyik épület tetejéről, és mintha egy orosz tisztet is eltaláltak volna. Mikor átfutottunk a térnek erre a részére, az egyik barátom mellé kerültem a földre, neki a karját, nekem pedig a lábamat találták el a szilánkok, az egyik még most is benne van, és sérülten vonszoltuk át magunkat arra az oldalra, ahol most a metró lejárata is van. Bementünk az egyik épületbe, ami akkor egy minisztérium volt - azt hiszem, a Népi Ellenőrzési Minisztérium. Ott matracokon, kempingágyakon feküdtünk. Érdekes volt, hogy elláttak minket. Mintha lett volna ott egy óvoda is, talán az ott dolgozók segítettek, nem is tudom pontosan. Innen Csepel teherautókkal vittek el minket a Tétényi útra, rettenetes volt, mert nagyon fájt a lábam, de ugyanakkor nagy-nagy szerencsém volt, hogy nem találtak meg, bár nem tudom, hogy minket konkrétan kerestek-e, de aztán kimentem a testvéremékhez Zuglóba, ott voltunk November folyamán, egészen December elejéig.”
“Mi a legerősebb kép, ami Önben él?”
“Az, amikor a tank befordul a tér felé. Felénk. És ahogy becsapódnak a lövedékek, a szétrobbanó szilánkok, és ahogy szóródnak széjjel. Ez a hely, most, hogy megint itt vagyok, mégis elsősorban az életet juttatja eszembe. Soha olyan boldog nem voltam, mint amikor rádöbbentem, hogy élek, és nem fekszem a halottak között. Valóban egy feltámadás volt az a számomra, annak ellenére, hogy valamiért biztos voltam benne, mikor lőttek, hogy nem halhatok meg, mert egy hihetetlen erős biztonságérzet volt bennem és körülöttem is.”
“Mikor írt erről először?”
“Már ott bent, abban a szemközti épületben, ahogy feküdtem, fölírtam dolgokat. Már ‘57-ben is jelent meg olyan versem, amiben szó volt erről, persze bújtatva, de nem lehetett másról írni, majdnem mindenben benne volt ‘56, amit papírra vetettünk később.”