Tamás | Szimpla kávézó

˝Már két éves korom óta intenzíven rajzolok, festek. Persze eleinte még gomolyfirkákat rajzoltam, majd a körülöttem lévő tárgyakat, autókat, villamosokat, aztán a családomat, és hamar a sport vált a kedvenc témámmá, a mozgás érdekelt, ennek az ábrázolása. Ákombákom figurákat rajzoltam ugyan, de az látszott, hogy rúgják a labdát vagy jégkorongoznak. Aztán megjelent a városi mozgás, plusz az épületek, különböző városi tárgyak, és tényleg, azóta töretlenül rajzolok és festek. Az ember aztán elkezd portrékat festeni, aktot, csendéletet, a Kisképzőben is fontosak voltak ezek, és ebben az időszakban lett fontos az életemben az éjszakai élet, a Ráday utca, vagy ez a környék, ahol most is vagyunk. Fotóztam, vázlatokat készítettem, dinamikus rajzokat, formákat, élénk színekkel.”
“Milyen eszközöket használsz?” “
˝A vázlatnál ceruzát, később vízfestéket, illetve olajjal festek vászonra. A város nagyon érdekel, a mozgás, az éjszaka, a szórakozás különböző formái, ennek bemutatása. Festettem pincérnőket, a kávéházak és romkocsmák belső tereit, ebből az izgalmas világból igyekszem kiragadni számomra fontos momentumokat.
Nagyon érdekel a kávéházak tárgyi kultúrája, hogy milyen eszközök, kávéfőzők találhatók meg ma, és persze mi maradt meg a régi kávéházi kultúrából. Erre a helyre, ahol most is vagyunk, egyetemista koromban jöttem először, és több sorozatomhoz is készítettem itt vázlatokat. Ez a hely nagyon inspirált, segített abban, hogy megismerjem ezt a világot, ezáltal részese legyek a budapesti mozgásnak.”
“Mi az, ami célként lebeg előtted?”
“Eleinte a kávéházak látványa mozgatott és az a kihívás, hogy külső szemlélőként miként tudom bemutatni. De most már egyre inkább belülről szeretném a kávéházakat festeni, olyan képekkel, amiken az érződik, hogy az alkotó is része mindennek. És olyan helyen szeretnék kiállítani folyamatosan - a FUGÁ-ban volt is ilyen -, ahol az építészettel tudok, kortárs építészeti munkákkal tudnak a képeim kapcsolatba kerülni. Összművészeti dolgokban részt venni.
Azt nagyon jónak és inspirálónak tartom, hogy léteznek ezek a helyek, és itt akár a fiatalok is le tudnak ülni, beszélgetnek, és kialakul egy olyan közeg, egy olyan közösség, ami máshol nem, mert nincs rá mód, talán igény se nagyon. Ez egy másik dimenzió, itt még beszélgetnek az emberek, nem feltétlenül a telefonjukba temetkezve néznek maguk elé. A sokszínűség: idegen nyelvek, írók, költők, alkotó emberek, és párhuzamosan érlelődnek, csiszolódnak egymás mellett.”