Ágnes | Széchenyi kilátó

˝Hat éves koromig a Sváb-hegyen laktunk a nagyszüleimnél, de utána is rendszeresen jártunk hozzájuk hétvégenként, kicsi gyerekkoromtól öntudatos „nagylányságomig” sokat mászkáltam ezen a környéken. Mivel apukám itt nőtt fel, ő is sokat csatangolt a Budai-hegyekben. Mostanában sajnos ritkábban sétálok erre, furcsa, meseszerűen bizonytalan, de mégis valahogy konkrét érzés, ahogy az ő, és az én saját emlékeimet is látom-érzem itt mindenhol. A kilátó, itt a fenyőfák közt természetesen várkastély volt, én meg a királylány, mi más. Harcos királylány. A fotón nem látszik, de a másik oldalán a kilátónak nagy vasajtó van, sötét nyílásokkal, amikbe hiába kukucskáltam, nem látszott semmi. Tehát titok volt ott. Leginkább sárkány, vagy boszorkány én meg megküzdöttem vele (akkor még én győztem minden alkalommal). Esténként meg olyan innen a kivilágított város, mint egy óriás ékszerdoboza, mindig erre gondoltam, amikor láttam. Alapvetően ez a fő hangulat itt a számomra, titokzatosság, mese, kaland, felfedezés. Most régész vagyok, lehetséges, hogy ezek a gyerekkori hangulatok is közrejátszottak ebben. A mindennapi munkám nem feltétlenül ilyen romantikus, sőt! Bár legalább a küzdelem mindig benne van, küzdök, hogy megmaradjon a felfedezés meg a kaland. Jó érzés olyan tárgyakkal dolgozni, amiket előttem utoljára ezer évvel érintett valaki, vagy olyan jelenségekkel foglalkozni, értelmezni, amik rég elmúlt emberek gondolatainak, tetteinek ránk maradt maradványai (még ha az egy szemétgödör is). Kicsit olyan, mintha időutazás lenne. Itt vagyok, most, de kicsit ott is. Ami fontos még, régészként, az a logika, amikor át kell gondolni, mit, miért, hogyan, milyen sorrendben csinálok, dokumentálok (egy ásatáson), vagy mit, hogyan értelmezek. Nehéz ezt röviden összefoglalni. Na jó, szeretek a földdel dolgozni a szabad levegőn, maszatos lenni, de ez az igazi munkám igen kis részét képezi.˝