Lilus és Imola | Izabella utca

˝Budapest egy idős nő. Pállott szájjal és vattacukor konttyal. Büdös a lába, de rendkívül izmos és csinos a vádlija. Szoknyát hord, de csoszog a gangon. Reggel idegesen ébred, aztán szürkére lassul. Éjjel már kopott és ráncos, mégis fénylik a fülbevalója. Télen melege van, nyáron fázik. Mindig elvágyódik, de sohasem utazik sehova. Maradi. Az emlékeit a lomtalanításkor mosatja az esővel, és minden egyes kátyújában benne van az az égi jel, ami megkésett időkből költözött a földre. Tocsolyás. Élő és mulandó. Szép. Én pedig minden idegesítő szokása, és egyre vibrálóbb együttérzés-hiánya mellett is szeretem. Úgy igazán. Annyira, hogy kerékpárral szelem az útjait. Hurcolom a gyerekeim a régi villamosain, a szatyrom a piacról, és mászom a hegyeit a kutyánkkal. Nyaklánchídon futok, és morajlást lesem a mélyben. Akárhova megyek mindig hiányzik az arca. Az omló és eres, ráncolmányosan túlzsúfolt, hangos arca. Belenézek a szétfolyó szemébe és a nagyszüleim látom. A helyeket, ahol sosem éltem, és a házakat, ahol sosem voltam otthon. Mégis. Nehezen engedném el idősődő és makacs kezét. Ismerem, de nem eléggé. Így inkább faggatom. Sokat. Hogyha lassan elmúlik, akkor is tudjam, hogy volt. Hogy a gyerekeim is ismerjék. Tudjanak a varázslatos idős nőről, aki oly régóta velünk él.˝